Mangart (2679m) - Olasz út kutyával)

Nem véltelenül közkedvelt csúcs a Mangart, Szlovénia harmadik legmagasabb hegycsúcsa. A 2679 méteren található csúcs könnyen, kutyával is elérhető.

Amikor csatlakoztunk a bovec-i maratonra induló futócsapathoz, annyi biztos volt, hogy hegyre fogunk menni. A csúcs kiválasztása viszont már okozott némi logisztikai nehézséget, mert kevés kompaktabb környék van, mint a Júliai-Alpok. Végül a Mangart mellett döntöttünk, a csúcsra tartó olasz út ugyanis a kutyával is könnyen, bárki által teljesíthető hegymenetek közt van számon tartva.

(Disclaimer: állóképesség, némi tapasztalat, biztos láb és kéz azonban minimum szükséges. A csúcsra vivő tényleg expert szlovén út mellett az olasz valóban egyszerűbb, és különösebb felszerelést sem igényel, de nekünk jól jött a kondi, hogy Mandulával túl voltunk már néhány könnyebb via ferrata úton, és hogy tud magától közlekedni a sziklákon.)
Az út kényelmesen 4-5 óra, 6 km és 700 méteres szintemelkedés. Valóban teljesíthető, de az apróköves, hegymenetes részeken túl vannak olyan szakaszok, ahol drótkötél segíti a fel-, illetve lejutást. Nem mondom, kezdőként van néhány adrenalinos rész, de gyakorló tériszonyosként is végigmentem rajta.

A csúcs alá 2000 méterig fel lehet menni autóval, a főútról nagy tábla jelzi a lekanyarodást. Némi szerpentin után 5 eurós úthasználati díjat kell befizetni. Több helyen le lehet húzódni, ha gyönyörködnénk a tájban, és hát néhány alagúton is át kell haladni, szóval viszonylag nagy a forgalom. (Ha reggel érkezünk, délután távozunk, minimálisra csökkenthető a szembejövők száma.)

A kocsit a csúcs alatt hagyva, felkaptatva a gerincre már elég durva látvány tárul a szemünk elé, vissza Szlovénia és a csúcs fele is, de az olasz rész lélegzetelállító, részben a felhők felett. Nem tudom, a képek mennyire adják vissza. A csúcs felé fordulva a piros jelet kell követni a gerincen, amíg el nem jutunk a sziklára festett felirathoz, itt kutyával csakis az olasz utat válasszuk.

Innen kezdődnek a kisebb-nagyobb drótkötéllel biztosított részek. A mászásra érdemes bőven rászámolni, tartalékolni az erőnket, mert a folyamatos emelkedés kíméletlenül tud lenni a kutyának is, főleg ha süt ránk a nap. Lehet, hogy az időről-időre ránk telepedő köd volt az oka, de néhány kitett szakaszt leszámítva szélmentes utunk volt olyan csönddel kísérve, amiben a kövek csikordulása is hangzavarként hatott.

Az út viszonylag sűrűn járt, sokan kisgyerekkel másznak, tényleg közkedvelt útvonal, a csúcson jöttünk rá, hogy mennyire. Mandulának mindenki nagyon örült, amire én meg elég büszke voltam, bár 6-7 éves gyerekkel, plusz egy 9 hónapos mudival szerintem jóval keményebb teljesítmény a csúcs.

A gyakorlott szlovénok mindenesetre szóltak, hogy lassan induljunk, mert le fog esni az eső (szerencsére nem), egy olasz csapat pedig megígértette, hogy visszajövünk jó időben is, mert hogy a „Mangarton általában süt a nap”. Nekünk mondjuk tökéletes idő volt, szélcsendes, nap- és csapadékmentes, cserébe elég felhős, ami csak néha tisztult ki.

Az érzés viszont, hogy rögtön rávertünk 600 métert az addigi legmagasabb közös csúcsunkra, leírhatatlan. Amennyire lehet, ültünk hátat fordítva a többi embernek, lebámulva a völgyekbe, és igazán szerencsésnek érezve magunkat. Nyilván a bodert sokáig ez nem köti le, úgyhogy miután felkutatta és megzabálta a kirándulók összes elejtett kajamorzsáját, leereszkedtünk.

Lefele másfél óra volt az út, most kevésbé terhelt meg minket, viszont ez a rész, ahol baromira kellett figyelni. Több helyen indultak meg a kövek, a sziklák pedig néhol elég csúszósak voltak: a drótkötél nagy segítség volt. A Mandula póráz nélkül, szakaszosan ment, s egy helyet leszámítva segítség nélkül megtalálta az utat.

Szóval ha erre járunk, és van lehetőségünk, a Mangartot ne hagyjuk ki. (A közeli menedékházban remek kaját adnak!)