Pzotyo

Nehézségi szint   Nehéz

Idõ  5 óra 58 perc

Koordináták 21369

Uploaded 2014. június 1.

Recorded május 2014

-
-
189 m
101 m
0
50
101
201,14 km

Megtekintve 486 alkalommal, letöltve 1 alkalommal

közel Siófok, Somogy (Magyarország)

Életem második kerékpár versenye! Azt nem lehet mondani, hogy túl korán kezdtem volna. Persze nem szabad ide számítani a triatlon versenyeket, mivel az „én időmben” nem szabadott bolyozni.
Ismét szeretném megköszönni Tápai Józsinak, hogy elhívott bringázni az Acélszívű fiúkhoz, és szeretném megköszönni a fiúknak, hogy elnézik nekem, hogy rendszeresen keresztbe haladok, és hogy buzdítanak és serkentenek.
Hallva az előző évi történetet, hallva micsoda élményeket éltek át a résztvevők, hallva milyen tempóval haladtak, egész évben dolgozott bennem a vágy, hogy ott lehessek a rajtnál.
Tovább fokozta a kedvemet, hogy sikerült végre találkoznom Nádai Pistivel, akivel annyiszor „elkerültük” egymást az utóbbi időben. Jó volt pár szót váltani Vele a rajt előtt és jó volt látni rajta az izgalmat, amivel készült egyéni csúcsának megjavítására. – Ez végül sikerült is Neki, amiért ezúton is gratulálok.
A rajt előtt csak egy apróság zavarta a képet. Szerettem volna „Örök futótársamnak” ajándékozni az ajándék bringás pólómat, ám a helyszínen szembesültem azzal, hogy nem kérhetek kisebb méretet, mert a nevemet előre feliratozták a mez hátuljára. – Hát ezt elcs.sztem, de majd talán jövőre előrelátóbb leszek. Pedig elkélne a bringás buzdítás Andinak, ahogy nekem is kéne kis motiváció az úszáshoz. Már csak négy hét van Kaposvárig és hét Nagyatádig. Pedig ott már nem elég a duma.
Szóval végre eljött a rajt. Lassú felvezetés az elején, a sor hol megindul, hol fékez. Mint egy szív, úgy lüktetett a mezőny. 750 bringás! Fantasztikus érzés. Érezni lehetet az akaratot, a harcot, a tiszteletet és a menni akarást. Megmagyarázhatatlan érzés.!
Aztán meglódultunk és csak úgy robogtak a kilométerek. Csodás száguldás kezdődött, dacolva a csípős hűvös idővel és a meg-megújuló oldalszéllel. Józsival akartam menni, mert Ő okosan versenyez, ám egy hirtelen ötlettől vezérelve Zoli után vetettem magam. Zoli volt közöttünk a legjobb, és arra gondoltam, nem lehet baj, ha leszakadok Róla, akkor is utazhatok Józsival és Misivel. De nem szakadtam le! Az egész déli parton remek tempóban haladtunk és kialakultak az ismerős vonatok, akik vitték a sort. Eszem ágában sem volt ekkor még az élre állni, mert az egyenlő lett volna az öngyilkossággal.
Minden a legnagyobb rendben volt nagyon sokáig. Éreztem, hogy elég erős vagyok és a pulzusom is rendszeresen 145 körül alakult, ami messze alatta maradt a várt értéknek. Persze Keszthely körül az emelkedők kissé megcibáltak, de legnagyobb meglepetésemre rendszeresen a boly elejében hajtottam és nem mutatkozott fáradtság.
Az északi partra érve meglepett, hogy milyen lassan megy a boly. Volt, hogy csak 25-el tekertünk, így még az is felvetődött, hogy az utánunk jövő csapat beér minket. Zolival rendszeresen a elől haladtunk, kicsit edzés képpen én is megcibáltam a többieket. Különösen feldobott, mikor Alsóörs környékén elkezdtek szálingózni az Ultrabalaton futói. Köztük volt Balázs fiam, és kedvese Viki, akikkel nagyon jó lett volna egy pillanatra találkozni. Mint utóbb kiderült volt is találkozás, de csak Ők láttak engem, amint nyomom a pöttyös trikóban a csapat elején. Felemelő érzés volt ennek az igazi emberi masszának az élén hajtani! Szinte éreztem a dacot, a fáradtságot, az erőt a többiekben. Minden pillanat egy élmény volt. Elképesztő érzések kerítettek hatalmukba. Kezdtem sajnálni, hogy hamarosan vége.
Még 25 km, amikor megettem az utolsó gélt és azt éreztem, akár egyedül el is tudnék szökni a csapattól, amikor egy fura súrlódó érzésből zavar lett. Történt, hogy a hosszú kulacs teteje folyamatosan súrolta a jobb combomat belülről és egyszerre azt éreztem görcs áll éppen abba a pontba. Nem akartam elhinni. „Ez nem lehet igaz.” Na, most mi lesz? Próbáltam pörgetni, de csak rosszabb lett.
Meg kellett állnom, de mire leszálltam a bringáról már a másik lában is begörcsölt. Láttam amint a boly lassan eltávolodik, és megszakadt a szívem. Leültem, masszíroztam, lefeküdtem, majd kétségbe estem. Nem volt nálam semmi, amit a futásoknál sosem hagyok otthon. Se kalcium, se magnézium. Katasztrófa. Most mi lesz. Ha itt maradok, sosem érek a célba.
Minden mindegy alapon ráültem a bicajra és nem éreztem a görcsöt. Lassan elindultam, 100-as pörgetéssel. Nagyon lassan mentem sokáig, de már ott is volt a Kenesei domb, amire fel kell tekerni. Több erőt adtam és működött a dolog. Ekkor ért utol egy fiatal fiú, aki elképesztő tempóban ment a dombra (30km/h). Követtem, beálltam mögé. Majd jött egy másik srác, aki mint a villám húzott el. Nem tudtunk összedolgozni. Bár később mindkettőt utolértem újra elhagytak. Ekkor már a 7-es úton voltunk az utolsó domb felé, amikor Misi hangját hallottam a hátam mögött. „Szia Zoli”. Megjött a következő boly! Nagyon megörültem, mert tudtam, hogy van módom és erőm csatlakozni. Együtt tettük meg az emelkedő utolsó métereit. „Józsi is itt van?”- kérdeztem. „Persze, hogy itt vagyok, Jössz egy sörrel!”- volt a bölcs válasz.
Józsi, akár tízzel is, de örülök Neked! – gondoltam, de nem beszéltünk. Innentől együtt haladtunk a célig. Mindannyiunkban volt még tartalék, de nem erőlködtünk az utolsó két kilométeren. Itt menjenek a fiatalok, nem lenne jó egy bukást megkockáztatni. Aztán a diadalív, közös beérkezés és a célba érés katarzisa közös fényképpel.
Mekkora menet volt! Ja, és 6 óra alatt! 5:58 és egy pár secundum, de kit érdekel. Majdnem 34-es átlag! (Zoli 3 perccel előttünk jött be.)
Nagyszerű volt ilyen barátokkal és sporttársakkal együtt tekerni hat órát. Mindenkinek köszönöm! Aztán bekaptunk egy kis kaját és már mentünk is hazafelé, hogy átvegyük otthon a megérdemelt öleléseket és gratulációkat.
Mókás volt az egészségügyi sátor, ahol nem mérettem meg az alábbi paramétereimet, mivel mindegyik magas: vérnyomás, koleszterin, hugy-sav, testtömeg index. Ezt el is mondtam a „nővérkéknek” akik ennek „nagyon” örültek. 
Egy dolog maradt a végére, a görcs. Ugyan miért? Sosem volt még ilyenem, még a 100 km-es futásoknál sem. Mi kell ahhoz, hogy ez ne ismétlődjön meg. Persze okosság az jön, de mindenre nem vagyunk befolyással. Valóban sok volt a meló az utóbbi időben, de más is sokat dolgozik. Sajnos az alvás is rettentő kevés volt. A heti 25 óra az biztos, hogy nem elég. Az is lehet, hogy a futást nem kellett volna nyomni a hét közepén, főleg nem hajnalban többször is a 16 órás műszak előtt. Az is lehet, hogy csak a kulacs folyamatos irritációja okozta. Nem tudom. Egy nappal a verseny után úgy érzem, hogy nagyon sok energia maradt még bennem. Viszont azt gondolom, hogy Misivel és Józsival szemben is igazságtalan lett volna, ha hamarabb a célba érek, mert ők sokkal jobb bringások nálam.
Na most összefoglalva, ez egy szenzációsan jó verseny! Aki tud, az menjen jövőre! Én is ott leszek!

Hozzászólások

    You can or this trail